Az első dolog, ami a kaligráfia kapcsán eszünkbe jut, az az arab betű kidekorált, díszített használata. A díszítési forma fénykorának a 6. és a 10. század között időszak számított. Seyh Hamdullah a vonalvezetést idővel még lágyabbá alakította, ez az ábrázolásmód egészen a 17.századig fennmaradt. Hamdullaht joggal nevezik a török kaligráfia atyjának.
A kaligráfiához nádpálcát, nádtollat használtak. A nád végét maktának nevezték, amelyet speciális kés segítségével formáztak meg. A díszítésnél használt festék korom és olajkivonatok hozzáadásával készült. Az esetleges hibákat a folyékony festék kondenzációjának segítségével könnyen ki lehetett javítani. Az íráshoz olyan papírt használtak, amely jól felszívta a festéket és a nádpálca nehézség nélkül csúszott rajta.
A kaligráfia elsajátítása nem volt egy egyszerű feladat. Ennek művészete mesterről tanoncra szállt. A tanoncok először az egyes írásjelekkel ismerkedtek meg, amelyeket később rövid szavakká bővítettek, majd ezekből mondatokat alkottak. 3-5 év tanulási idő után a mesterek egy zárómunkát irattak tanítványaikkal. Amennyiben a munka megfelelt az előírásoknak, a mester megengedte a tanítványnak, hogy aláírja magát, ezután pedig mesternek nevezt ki őt.